Ignácz Rózsát, az akkor közismert író- és színésznőt, 1928-ban, Erdélyből Magyarországra sodorta az élet. Saját bevallása szerint sok időbe tellett, míg valamennyire megtanulta, megértette Budapestnek a kilencszászhúszas években lezajlott történetét. Felháborító társadalmi jelenségek tanújaként, maró gúnnyal és rendkívül erős kritikával ábrázolta az 191920-as években repatriált, emigrált erdélyiek viselkedését és az anyaországiakkal kialakított felemás kapcsolatukat. Kínos idők kínos helyzeteiről olvashatunk az Urak és úrfiakban, egyebek között arról, hogy egy hirtelen jött változás legyen az akaratunkon kívüli, történelmi vagy politikai, a megváltozott létkörülmények, milyen társadalmi és személyiségtorzuláshoz vezethetnek. A magyar–magyar gond, Lászlóffy Aladár szavaival élve, sajátos, talán ma is aktuális eredője (a valós történelmi traumán, elkülönítés mellett) az, hogy erdélyiek magyar emigrációban ködképet űznek egy olyan világból, ami már emlékeikben is hamissá szépítve él. Hogy jogában állt-e az írónőnek a szigorú ítélkezés, arra maga adja meg a választ a könyvéhez írt előszóban.